Elvesztettem egy tanút, mihez kezd most a szívem…
Amikor egy színészbohóc ruhát ölt és porondra lép, megmagyarázhatatlan gondolatok és érzelmek cikáznak bennem. Ugyan olykor eljátsszák, hogy sírnak is a nagyszájú, krumpliorrú, kacsacipõs külsejû figurák, mégis leginkább nevettetésre születtek. Az a dolguk, hogy örömet, mókát, kacagást vigyenek mások életébe. Mily jó, gondolhatnánk, mert nekik nevetésre áll a világ. Leültem most egy paradicsombohóccal szemben, lehúzta maskaráját, és elém öntötte múltjának igazgyöngyeit. Nehéz lenne kiválasztanom a legszebbet és a legigazabbikat, nem is tudom léteznek-e efféle fogalmi kategóriák. Én a törött gyöngyökön elmélkedem. Életre kelnek, történetet mesélnek, és azt suttogják, hogy az élet ajándék.
Gyukár Tibor Angyalföldön született. 1958-ban a Rózsahegyi Kálmán Színészképzõ Iskola növendéke, késõbb tagja a Magyar Néphadsereg Színházának (ma Vígszínház), az Állami Déryné Színháznak, a Gyõri Kifaludy Színháznak és a Vidám Színpadnak. Játszott számos színpadi darabban, filmben, tévéfilmben. Jelenleg Vaszary Gábor Bubus címû darabjában játszik az ország különbözõ pontján, a volt Vidám Színpadi tagokkal, valamint a Karinthy Színházban az Ön is lehet gyilkos címû elõadásban. Színpadra lép, szerepet játszik, de olykor elönti szívét a szomorúság. Bohóc és ember egyszerre sír, könnyek nélkül búcsúztat.
-Színésznek készült?
-Mielõtt elköteleztem volna magam végleg a színészi pálya mellett, volt egy másik nagy szerelmem is: tizennégy évesen országos csúcsot futottam 60 méteren. De aztán disszidált az edzõm, s én végleg búcsút inthettem az atlétikának. 1958-ban egy kályhaszerelõ arra biztatta anyámat, aki egész életében a Lehel piacon árult, hogy mivel ügyesen mókázom, írasson be a Rózsahegyi Kálmán Színészképzõ Iskolájába. Be is íratott. Osztálytársam lett Losonczy Ariel, Hofi Géza, Mécs Károly, Koncz Gábor, Sztankai István, Sas József… De ha a sport irányába keresgélnék tovább az emlékeimben, akkor hirtelen eszembe jut, hogy 1985-ben, az év amatõr hajtója lettem a Komlós Vilmos-emlékversenyen Gebines nevû lovammal. De színész vagyok, ehhez értek, ezt szeretem és akarom csinálni. Erre születtem.
- Felesége, Éva asszony elmondása szerint, képes 12 órát festeni a tetõn. Ez sem kis sportteljesítmény!
-Tizennyolc éve költöztünk ebbe a kertes házba, ahol most élünk. Sok kedves emléket õrzünk, de a legbüszkébbek arra vagyunk, hogy a házban benne van a két kezünk munkája. Ha kellett, segédmunkás voltam a mester mellett, maltert kevertem, talicskáztam, lépcsõt építettem, festettem, kábelt fektettem a lámpáknak, de a mai napig fölásom egyedül a kertet, és ha télen szükséges, akár még cirkót is töltök. Szeretem a kihívásokat, de bevallom õszintén, anyagilag sem mindegy, mert nem engedhetem meg magamnak a luxust.
-Úgy látszik, jól tud alkalmazkodni a váratlan helyzetekhez.
-A Vidám Színpadra gondol, és annak kevéssé emberi kálváriájára? Igazgatóváltások, éppen játszottam a Fekete Péterben, meg voltak velem elégedve. Aztán elkezdõdtek a színpadi próbák, nem tudtam elérni az igazgatót, hogy megkérdezzem, hová lett a szerepem. Aztán egyszer csak, hosszas hallgatás után kaptam egy levelet, hogy csõdbe ment a Vidám Színpad, a nyugdíjasokat nem tudja tovább fizetni. Vagyis 30 év Vidám Színpadi múlttal utcára tettek, úgy, hogy csak egy „körlevelet” kaptam. 30 évig öltöztem egy színésszel egy öltözõben, õ kapta meg a szerepemet, és ez senkinek nem fáj, csak nekem. Vidám tagság, kevésbé vidám befejezéssel.
-Szerepeit nézve elég sokféle karaktert alakított. Brasett, Gérard, Kömény Móka, Zorba, Ökör Norton, Samuka, Ludas Matyi, Kocsis Béni…
-Igen, de ami meglepõ, hogy szinkronszínészként én voltam a Derrickben az egyik rendõrfelügyelõ hangja, és a Petrocelliben a néger rendõr magyar hangja. Harminc évig voltam paradicsombohóc, többek között a Fõvárosi Nagycirkuszban, ahol Rodolfóval, Széky Józseffel, Mikolay Lászlóval beutaztuk a fél világot, nagyon szerettem. Ötvenedik születésnapomra megkap a szakmától a Fehér Holló díjat, amire nagyon büszke vagyok.
-A feleségével hogyan ismerkedett meg? Szintén szakmabeli?
-1978-ban találkoztunk. A Vidám Színpad nézõtéri büféjének volt a vezetõje. Egy színész az elõadás elõtt nem mehet ki a nézõtéri büfébe, én mégis kimentem, mire õ megkérdezte, hogy miért lógatom az orom. Mondtam, hogy szomorú vagyok, mert el kell adnom a szüleim zuglói lakását. Erre a pult túloldaláról megszólalt, hogy õ megveszi. Ez volt az elsõ pillanat, amikor találkozott a tekintetünk. Hirtelen fölnéztem, és láttam, hogy egy új büfés áll elõttem, akinek jó a kávéja... Öt év múlva összeházasodtunk és beköltöztünk abba a lakásba, amit el akartam adni. Kabos Laci volt a tanúnk, akit mindketten nagyon szerettünk, és aki az elsõ pillanattól kezdve támogatta a házasságunkat.
-Akkor ez azt jelenti, hogy a közelmúltban elvesztett egy barátot…
-1972-ben, amikor a Vidám Színpad kerültem, akkor ismerkedtünk meg. A kalóz kisasszony címû darabban játszottunk elõször együtt. Urbán Erika, Kabos, Kazal, Kibédy és én, aki akkor fotóriportert játszottam. Aztán lementem Gyõrbe játszani, majd 1976. augusztus1-tõl ismét tagja lettem a Vidám Színpadnak. Ekkoriban színészkedtem, szinkronizálni jártam, epizódszerepeket vállaltam. Kabos Lacival az elsõ közös kabaréban összebarátkoztunk. 1984-ben több mint ötszázszor, teltház elõtt játszottam vele a Kabos-Show-ban. A Két Kabos címû jelenet volt nekem a legemlékezetesebb. Kabos Lacinak öltözve bejöttem a színpadra, táncoltam, énekeltem, majd a végén bejön a valódi Kabos, levettem a maszkot, és Laci gratulált nekem. Óriási egyéniség volt, olyan emberekkel vette magát körül, akiket szeretett, akikkel tudott együtt komédiázni. Szerette a krimiket, a keresztrejtvényeket, a természetfilmeket, szeretett olvasni, volt egy uszkár kutyája. A haláláig jó barátságban voltunk. Éppen egy kazettát akartam neki visszavinni. Hívtam a feleségét, de nem vette föl senki a telefont. Visszamentem a tetõre dolgozni, amikor bemondta a rádió, hogy Kabos László meghalt. A 81 születésnapja elõtt két nappal. A születésnapján temették el. Még aznap írtam hozzá egy verset. A címe: Cserepek - Elvesztettem egy tanút.
„A magam elõtt feltolt cserepekkel próbálom elérni a tetõ legmagasabb pontját.
Elhatároztam, hogy megtisztítom a szélkakasaimat az idõ marta rozsdától.
Döbbenten vettem tudomásul, hogy még mindig elérhetetlenek.
»Ha a tetõn mászkálsz, soha ne nézz vissza.« – szólt a gyermekkori intelem.
A kis Kabos hirtelen halála és az esõ újra a földre teremtett.
Nem adom föl.
Holnap újrakezdem.
Milyen furcsa, hogy a mások halála mutatja meg a jövõt.
Kukanapok! A házam elé kitolom a szemetet. 2004. október 28.
Én nem temetem el kis Kabost… Õ, csak énutánam.”
-Vagyis a nehézségek, fájdalmak ellenére megmarad színésznek, és folytatja a pályát?
-64 éves vagyok. Vannak még barátaim, és jó emberek a földön, akiknek a kedvéért érdemes játszani. Boldogsággal tölt el, hogy játszhattam a Kadfaeld Atya 13 részes angol filmsorozatban, a Gálvölgyi Show-ba, a Valami Amerika és a Mindenki mondjon le címû elõadásokban, és sorolhatnám a régebbieket is… Színésznek lenni jó, még ha néha fájdalmas is, még ha egyre gyakrabban azon kell gondolkoznunk, hogy el kell adnunk a házunkat és egy kisebbre cserélni a rezsi miatt. De minden szakma nehéz valamiért. Van egy kutyánk, Brasettnek hívják, az utolsó Brandon Thomas: Charly nénje-beli szerepem nevét kapta. Brasett naponta itt ugrándozik körülöttünk, talán õ az, akinek a szeretete tovább engedi élni az emlékeinket… megszínesítve az életünket.
Írta:Tábori Zsuzsa
- Hírnök -